Történetek a Bikás Parkból

Kummert Krisztián "Gonzales" blogja

Te miért sportolsz?

2016. október 26. 14:04 - Kummert Krisztián

Furának fog hatni a következő gondolatmenetem tudom, de ha van kedvetek tartsatok velem egy kis kalandozásba a sportpszichológia legmélyebb bugyraiba de csakis halandó emberként , a tudományos részt meghagyva a doktoroknak és a professzoroknak. 

Bármit is sportoljon az ember, legyen az atlétika vagy kosárlabda (a mi esetünkben) vagy bármi más a világon, eljön az a pillanat amikor megkérdezi magától, hogy ő miért is végzi azt a sporttevékenységet amit csinál, tehát,

TE MIÉRT KOSÁRLABDÁZOL?!

7.jpg


E kérdés több okból is felmerülhet, legtöbbször akkor, amikor nem okoz örömet amit épp csinálsz és próbálod kutatni ennek az okát és miértjét, na meg persze egy részről ostorozod magad, meg önsajnálsz és próbálod vigasztalni a lelked...

Az én esetemben is erről van szó. ;)

Egy hétvégi mérkőzés után meg kellett magamtól kérdeznem hogy miért kosárlabdázom? Miért áldozok erre a szabadidőmből...? Miért fektetek bele energiát...? Örömet okoz ez nekem...?
A baráti összenevetgélések miatt? Vagy  mert hétről-hétre ha úgy tetszik megindulnak a kanok a csatába hogy megmérettessék magukat az ellenséggel hogy hol vannak a határok? Vagy pont azért hogy a saját fizikális határainkat legyőzzük együtt csapatban, közösségben? Vagy hogy pörgetjük a zsugát, jár a labda és hülyét csináljunk az ellenfélből? Vagy jó fair meccsen együtt küzdve de egymást segítve jó sportoló módjára a gyengéket felkarolva az erőseket megtámogatva mentálisan felépítsük egymást?

Ezekre a kérdésekre ezer válaszom lenne. Elhihetitek. Különben nem játszanám ezt a játékot gyerek korom óta, és ezzel ti is így vagytok... Bármi is legyen a ti sportotok, biztos vagyok benne hogy azért űztétek amiért én is, mert örömet kaptatok tőle, elismerést (és ugye az emberek elismerésfüggők mind ugyebár, tisztelet a kivételnek, az erős jellemeknek) merítettetek és persze fényezgettétek az egótokat minél ügyesebbek voltatok a sportágatokban. Nem?

Nos. A hétvégi mérkőzésem után rá kellett jönnöm, hogy azok a dolgok amik miatt én szeretek kosárlabdázni, azok bajnokságokban nem találhatóak meg, pontosan az elismerésfüggő emberek miatt... 

Tovább megyek... Nem csak miattuk. Miattam is, hogy nem tanulok a saját és az ő hibáikból is. 
Akár azzal, hogyha nem érzem jól magam ebben a közegben akkor nem veszek benne részt, hiszen semmi nem ér annyit mint a lelki békénk. Vagy legalábbis én ebben hiszek és ez a boldogságom egyik titka.
Ami nem tesz boldoggá, azt elengedem.

000_7.jpg

Ez a mérkőzés rávilágított arra is, amit a szívem legbelül mindig is tudott csak nem akarta magának beismerni.
Túl gyermeki vagyok ezekhez a bajnokságokhoz, mert én csak kosárlabdázni szeretek, nem hegyet mászni, nem "henteskedni", nem unfair módon vergődni az elismerésért. Az életem sok részén megkaptam már az elismeréseimet és tudom hogy ezt becsülnöm kell, mert ritka dolog, de rájöttem hogy nekem a versenysport egyszerűen NEM VALÓ! 

Hogy miért nem való!?
A versenysportban hangoztatott eszmék miatt, miszerint a
"Győzelem még nem minden, a vereség az meg egy nagy semmi!"
Meg persze amiatt hogy ez az eszme mit hoz ki az emberekből...

Kevés nagyobb baromságot hallottam ennél, aminek közvetlen következménye lesz az elismerésfüggőség, ennek viszont az egyenes hozadéka a folyamatos bánat, hogy nem hoztad a számokat, te bizony szar ember vagy.
Ha viszont hoztad, akkor ez volt az elvárt egy jó sportolótól, ne dicsekedj vele csak szerényen örülj a sikerednek, mert ha végre megélnéd rendesen a sikered akkor nagyképűnek fognak tartani vagy egy egomán önimádónak.
Viszont, ha lesérülsz, értéktelenné válsz elfordulnak tőled, hisz senki se pótolhatatlan, nem?
Hol van ez az elesettek felsegítéséhez, a helyes sportolói példamutató magatartáshoz?
Mert mindannyian az ikonjainkként és példaképeinkként tekintünk a sportolóinkra, nem?

Jah nem!

Az még az előtt volt mielőtt beszennyezte a versenysportot a sportfogadás és a szteroidok.
Elnézést... A második nem! Az nem is létezik. Az szitok szó az élsportban.
Csak időnként derül ki valahogy mindig ,hogy ez épp Epózott az épp Kokainozott, de nyugi csak ünnepelte egy nagy eredményét, és akkor ugye rendben is van nem? Hogy a dohányzást ne is említsem ami még mindig népbetegség a sportolók körében is...

De ott a másik nagy "kedvencem" amit még NFL-es sportfilm címeként is használtak:
"Minden héten háború"

2_3.jpg
Háborúúú?! Miért kellene béke időben háborúznunk? Hogy jön ez a sport alap szellemiségéhez hogy győzd le, alázd meg, taposd a sárba az ellenfeled? Én mindig úgy tudtam hogy egyenlőként kell az ellenfelemre tekintenem. Ugyanakkor  fair versenyben kell legyőznöm, hiszen ha nem fair módon teszem ezt, akkor mit sem ér az egész, mert a lelkem legbelül tudni fogja hogy nem tisztességes versenyben győztem és nem fogom értékelni magamnak a dolgot, sőt egyenesen becsapom vele önmagam?

Az élsport viszont magasról tesz a te vagy akár az én lelkivilágomra, nyerd meg a meccset bármi áron és kész.
Maradona is hiába öklözte be a gólt, mára már csak az isteni kezére emlékeznek meg hogy győztek...SZÉGYEN! 

Nem véletlenül kezdtem a Bikás Parkban közösséget építeni, és próbálni minden elismerésfüggő embert féken tartani vagy rosszabb esetben elzavarni.
Ugyanis minél több elismerésfüggő ember kerül egy helyre annál vadabb harcra lehet számítani és annál kevésbé lehet vidám kimenetele egy ilyen eseménynek.
Egy parkban ahová srácok, gyerekek meg apukák járnak le, mi szükség lenne egy önigazolást kereső emberre? Csak azért, hogy összetörjön mindenkit és bebizonyítsa magának hogy ő a király? Pontosan erre valók a bajnokságok....
És pontosan emiatt tévedtem el amikor azt hittem hogy ott is lehet vidám hangulatú meccseken, sérülést okozó játék nélkül is kikapcsolódni. Nem. Nem lehet. Itthon legalábbis amíg ennyire gyenge a játékvezetési színvonal LEHETETLEN. Tisztelet persze az 1% kivételnek. 

71.jpg

(Itt is, akár az előző képnél is, a kép természetesen csak illusztráció!)


  De mit is várhatnánk el, ha a játékvezetők akkor is megkapják a fizetésüket ha rosszul fújják a meccseket mert nincs kosaras hátterük hozzá, magyarul életükben nem kosaraztak. Vagy hogyan várhatnánk el jó munkát tőlük ha nincsenek támogatva anyagilag abban (és büntetve ha az a szükséges), ha elégedettek a csapatok velük, vagy ha nem. A Kosárlabda Szövetség fennen hirdeti hogy a játékvezetőik szentek és sérthetetlenek, még egy lépéshibát se ints be ösztönből a harc hevében a bíróknak, mert rögtön repül a technikai hiba neked hogy ne okoskodj, ha meg vissza is szólsz vagy csak grimaszolsz mehetsz is az öltözőbe.
Ne is menjünk ebbe bele... ez egy másik és hosszabb történet. Egy másik cikkemben majd ígérem kifejtem hogyan reformálnám meg én a hazai játékvezetői képzést és minden ezzel kapcsolatos ötletemet. ;)

Klasszikus esetet vázolok fel. Szerintem ha kosaraztok már átestetek ilyen mérkőzésen:
Mindkét csapat 1 cserével tudott csak felállni, relatív kevesen vannak.
A bíró nem akarja hogy kipontozódással megszakadjon egy mérkőzés így nem fúj semmit se.
De ugye a játékosoknak is van egójuk és igazságérzetük így ha jogos faultokat nem ítélnek meg akkor törlesztenek a játékban (ezek elkerülésére találták ki a faultot jó reggelt!).
Mi is következik ebből?
Hogy a meccs közepére vagy valaki le fog sérülni, vagy össze fognak verekedni, vagy mindkettő, de a bírót mindenki utálni fogja. Pedig ő csak a szövetségben megadott elvek szerint járt el.

Na pontosan ezért totálisan alkalmatlan a hazai játékvezetés arra hogy jó kedélyű fair meccseken mérethessék meg magukat azok akik erre vágynának.

Pontosan ezért álltam a közösségi sport mellé, hogy legyen a Magyar kosárlabdában egy hely,
a nyugalom szigete, ahol bárki gyerekként labdázgathat mosolyogva anélkül, hogy másnap esetleg azért nem tud dolgozni menni, mert vállal kiverték félig a fogát törlesztésből... 

2_2.jpg


Szummázva kiírtam nektek a fájdalmam hogy jobban érezzem magam na. :)
Ennyi nekem is kijár, nem? Ha már vettem a fáradtságot a többiekkel együtt és vasárnap hajnalba azért fizettem hogy meccselhessek egy jót és megint elseggeljenek.

A lényeg hogy arra tanított meg ez a mérkőzés, hogy nekem az utcai, bírómentes kosárlabdában a helyem, ahol srácokat tanítgathatok kosarazni, akikkel együtt örülhetek ha eredményeket érnek el, vagy ha csak egy szép játékot játszottak vagy csont nélkülit dobtak, vagy velük őrüljek meg egy nagy zsákolásuk után, vagy együtt eddzük végig a telet kurva keményen a Bikás Parkban.

Aztán kimentem a Mekkámba a nyugalmam szigetére, a szentélyembe a meccs után, és nem tudtam haragudni senkire se. Mert ezt a látványt nyújtotta nekem egy hűvös nyirkos őszi vasárnap délután... rögtön minden haragom és elkeseredésem elszállt és visszatért az életkedvem! Ma is ki fogok menni a Bikásra... Hát ti?

2_4.jpg

 

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://bikaspark.blog.hu/api/trackback/id/tr3811831939

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.